Asztalitenisz története

  

Asztalitenisz (más néven ping-pong) történetének  kiterjedt kutatása, az Angol Gurney Gerald  és az amerikai Charles "Chuck" Hoey és Tim Boggan kutatók nevéhez fűződik.

A kutatások valamint a tárgyi emlékek lehetőséget adtak arra, hogy a nemzetközi asztalitenisz Szövetség ( ITTF, International Table Tennis Federation ) egy múzeumot hozzon létre, hogy megőrizze  az asztalitenisz  kulturális örökségét. Ez 2004-ben nyílt meg Lausanne-ban (Svájc ),  de 2014-ben átköltözött  ( nem nehéz kitalálni ) Shanghai-ba ( Kína ).

Az asztalitenisz "gyökere" valójában a tenisz volt az 1870- és 1880-as években, mely rendkívül népszerű játék volt, és ennek a játéknak létre akarták hozni egy fedett csarnoki változatát. Angliában kezdték először játszani a mai játék ősét, mégpedig a „Victorians” időszakban.

"A Victorians időszak Viktória királynő nevével azonosítjuk (angolul: Queen Victoria of the United Kingdom, teljes nevén Alexandrina Victoria, tehát Alexandrina Viktória ), aki 63 évig uralkodott és Ő volt a leghosszabb ideig a brit korona fője és minden idők leghosszabb ideig trónon lévő uralkodónője. Róla nevezték el az angol a 19. századot viktoriánus kornak,  amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, és visszakanyarodva az asztaliteniszhez, az Ő uralkodásának idejére esik e sportág kezdete."

Az Angol felső-középosztály kedvenc szórakozása volt, hogy vacsora után az étkező asztalt játéktérré alakították, úgy, hogy a hálóként az asztal közepén elhelyezett könyvek sora szolgált. Kezdetben az ütő üres szivaros doboz, később egy keretre feszített pergament papír, labda pedig pezsgős dugó vagy gumilabda volt. Ekkor még „Whif Whaf” vagy „flim flam”-nak hívták, és feltételezhető, hogy ezen furcsa   elnevezések az alkalmazott labda asztalon hallható hangjától származhattak, de a későbbi ping-pong elnevezés is az oda-vissza pattanó labda hangjától származtatták. 1890-ben az angol David Foster adott be egy szabadalmat, mely egy asztalon játszható teniszjáték volt, vagyis Őt tekinthetjük az asztalitenisz feltalálójának. Azonban a játéknak sok hiányosságai is voltak, mint például a túl vad, ruhával fedett 30 mm-es gumilabda, aztán a túl „szegényes” parafa labda, ezért 1900-as években bevezették a celluloid anyagú labdákat. Ez azonnali sikert eredményezett e sportágban. A népszerű „Ping-Pong” elnevezést 1901-ben „J. Jaques & Son Ltd”, Angol gyártó szabadalmaztatta, és elkezdte az asztalitenisz eszközök gyártását is, hogy népszerűsítse a játékot. Ekkor már alakultak szervezetek, melyek egymással rivalizáltak, ilyenek voltak, például a „Table Tennis Association” és a „Ping Pong Association”.  Később a „J. Jaques & Son Ltd” cég  eladta a névjegyet az Egyesült Államok beli „Parker Brothers” vállalatnak. A „Ping-Pong” államilag bejegyzett névjegy az USA-ban még a mai napig is. Persze használják a „Ping-Pong” elnevezést máshol is a világban, de az USA-ban nagyon népszerű elnevezés, mert szinte beivódott az emberek tudatába. Időközben Európában is nagyon népszerű játék lett a „Ping-Pong” és az ehhez kapcsolódó piacvezető John Jaques és fia cég termékei. Ahogy egyre több versenyeket rendeztek a ping-pong elnevezés alatt, anélkül, hogy a piacvezető cég termékeit használnák, ezért kellett egy alternatív elnevezés e játékra, ezért az „asztaliteniszt” választották. Az 1900-as évek elején kis mértékben veszített népszerűségéből a ping-pong,  majd az 1920-as években mint „asztalitenisz” néven újjáéledt, és lett népszerű, különösen Európában. 1926-ban Berlinben egy alakuló ülésen megalapította Ausztria, Anglia, Németország és Magyarország a nemzetközi asztalitenisz Szövetséget az ITTF-et(  International Table Tennis Federation ) és első elnökének az angol Ivor Montagu-t választották, majd megalkották a szabályokat is. Tehát Magyarország alapító tagja volt a világszövetségnek. 1926-ban meg is rendezték az első asztalitenisz világbajnokságot Londonban.

Azóta az asztalitenisz jelentős változásokat élt át, a játék szabályok vonatkozásában is, ezek közül néhány jelentősebb : 

 

1926

- tehát megalakult az ITTF

1937

- Bevezetik a határidőt a szetteknél. Erre azért volt szükség, mert abban az időkben az ütés és a gyenge pörgetés nem generált akkora sebességet a labdának, ezért minddenki igyekezett tartani a labdát, tehát uralkodóvá vált a védekező játékstílus. Tehát a fő taktika a labda tartás volt. Így ha két védekező játékos találkozott, jelentősen megnövekedett a szettenkénti időtartam. Például 1936-ban a prágai világbajnokságon, Lengyelország és Románia között az első pont megszerzésének az időtartama két órán keresztül tartott. Ezért bevezették a szettenkénti 20 perces időkorlátot. Mivel 2001 óta csak 11-ig tart a szettenkénti pontverseny ezért, azóta a 10 perces szabály van érvényben.

1937

- Csökkentik a háló magasságát. Erre azért volt szükség, hogy ösztönözzék a játékosokat az intenzívebb támadó játékra. Ezért a háló magasságát 6.75 inches ( 17.145 cm ) - ről 6 inches ( 15.24 ) - re csökkenteték. Azonban mi a helyzet manapság. A mai asztalitenisz játék a pörgetés és egyéb okok miatt drámaian felgyorsult, ezért kialakult azok "tábora", akik most megemelnék a háló magasságát, hogy ezt az irdatlan, már-már akrobatikus stílusú, és iszonyatosan nagy fizikumot kivánó gyorsaságot csökkentsék. Ez a jövő nagy kérdése. 

1937

- Az adogatás során megtiltották, a labda  újjal történö pörgetését, mielött az, az ütőhöz érne, mert ezzel jelentős előnyhöz lehetett elérni. Tehát adigatásnál a szabály a mai napig, a nyitott és lapos tenyér, egyenes ujjak, és hüvelykujj-nak szabadnak kell lenni.

1952

- A "Hardbat" ütők helyett a szivacs alkalmazása az ütőkön. A korábbi asztalitenisz ütők nem voltak olyan bonyolultak, csak egy ütőfából és rajta egy vékony szemcsés ( "mitteszeres gumi" ) borításból álltak ( Hardbat ), ha a borítást felragasztották, azzal addig játszottak, mig el nem koptak a szemcsék, ma úgy is hívjuk, hogy kopogós ütők. Ritkán, amatör szinten még használják ezen ütőfajtát.

"Hardbat" ütő

Kezdetben, a világ asztalitenisz bajnokságának első 25 évében,  mindenki ezzel az ütőfajtával játszott, és különösen a magyar és az angol játékosok voltak sikeresek ezzel az ütőfajtával.  Magyar vonatkozása is van az ütőnek, mivel a magyar Barna Viktor ( 1911-1972 ), ilyen ütővel játszott. De ki is ez a Barna Viktor?
Született: 1911. augusztus 24., Budapest
Elhunyt: 1972. február 28., Lima
Magyarországi klubjai: MTK, DSC
Kiemelkedô eredményei: 22x világbajnok (egyes: 1930, 1932, 1933, 1934, 1935; páros: 1929, 1930, 1931, 1932, 1933, 1934, 1935, 1939; vegyes páros: 1932, 1935; csapat: 1929, 1930, 1931, 1933, 1934, 1935, 1938), 8x vb-2. (egyes: 1931; páros: 1938, 1954; vegyes páros: 1931, 1933, 1934; csapat: 1932, 1937), 10x vb-3. (egyes: 1938; páros: 1947, 1952, 1953; vegyes páros: 1930, 1947, 1952, 1954; csapat: 1936, 1949), 83x válogatott

Mr. Table Tennis.
Így nevezték őt világszerte. A sportágon belül még ma is nagy tisztelettel írják le vagy ejtik ki a nevét: Barna Viktor.
Minden idők legeredményesebb asztaliteniszezője, huszonkét világbajnoki aranyérmével a magyar sportolók – de talán nem nagy merészség azon kijelentés megkockáztatása, miszerint a világ összes sportolója – között a mai napig ő a csúcstartó.
És vélhetően örök időkre az marad.
Kilencvenegy esztendővel ezelőtt, 1911-ben született a kis Braun Viktor, s mint szinte minden akkori kissrác, ő is a fociért rajongott: a Tisza Kálmán téren kergette a labdát napestig, ám minden igyekezete ellenére a lelkesedését meg sem közelítette a tehetsége, így miközben a labdarúgás szeretetét megőrizte, más sportág iránt nézett. Nem messze a lakásuktól, a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán működő Gambrinus pingpongteremben – igen kérem, pingpongteremben, ugyanis akkoriban még eszébe sem jutott senkinek, hogy "előkelően” asztalitenisznek nevezze a sportágat – vett először ütőt a kezébe, s persze viszonylag hamar kiderült: a zöld asztal és a kis kaucsuk az ő igazi világa. Ekkoriban még elsősorban a zsebpénz kiegészítésére használta a tehetségét, és a suli utáni pingpongpartik e célnak tökéletesen meg is feleltek: a nyomdász édesapjától kapott kevéske pengőt általában sikerült megsokszoroznia. Elkerülhetetlen volt, hogy valamelyik fővárosi klub felfigyeljen rá: 14 évesen, 1925-ben kezdett versenyezni az MTK-ban. Ekkor még mindenki parafaütővel játszott, ám a fantasztikus, új találmány, a gumiütő egy évvel később már Magyarországra is megérkezett. Az új ütő forradalmasította a sportágat – amúgy ekkor lett a pingpongból asztalitenisz… –, s mivel a hazai "nagy öregek” már képtelenek voltak váltani, így a fiatalok, Szabados, Bellák, Kelen és persze Barna hamar a csúcsra kerültek. Hősünk 1927-ben megnyerte az országos ifjúsági bajnokságot, egy évvel később – ne feledjük, még mindig csak 17 esztendős volt… – pedig már mint a legjobb magyar férfi játékost emlegették. Senkit sem lepett meg, hogy az 1929-es budapesti világbajnokságon ott szerepelt a magyar csapatban, sőt Szabadossal azon melegében megnyerte a férfipárost: már nemcsak a Tisza Kálmán tér és az Almási tér környéke, nemcsak Budapest, nemcsak Magyarország, hanem az egész világ megismerhette a nevét.
Megkezdődött Barna Viktor csodálatos, a mai napig utánozhatatlan győzelmi sorozata: 1929 és 1954 (!) között nem kevesebb, mint 40 világbajnoki érmet (bár akadnak források, amelyek ennél kevesebbet jelölnek meg, de a nemzetközi szövetség is ezt tekinti hivatalosnak) szerzett, aminek több mint a fele, 22 arany volt…
Első vb-jét követő három évvel később már vitathatatlanul a világ legjobb játékosának tartották, amin még az sem változtatott, hogy 1932-ben Prágában "csak” három első helyet szerzett, a csapatdöntőt a házigazdákkal szemben elbukta a magyar válogatott. Újabb három esztendő múltán viszont már sikerült véghezvinnie a mai fejjel szinte elképzelhetetlen bravúrt: Wembleyből négy vb-arannyal tért haza, azaz: ahol csak asztalhoz állt, az első helyen végzett. Kezdetben a tenyeres volt a legnagyobb erőssége, ütött az asztal mindkét sarkába, de ekkorra már – miként az a zsenikre jellemző – újított: ő alkalmazta először a villámfonákot, s ettől kezdve ez lett a nyerő ütése.
Szinte legyőzhetetlen volt.
Nem sokkal a halála előtt Hámori Tibornak – a "Világbajnokok” című könyvében – eképpen idézte fel pályafutásának egyik legemlékezetesebb találkozóját: "A sok felejthetetlen mérkőzés közül az 1934-es párizsi férfiegyes világbajnoki döntőt emelném ki. Ellenfelem az alacsony, kopasz Bellák Laci volt, aki életveszélyesen szervált, és bal kézzel nagy erejű tenyereseket ütött, valóságos labdazsonglőrnek könyvelték el. Szóval… Laci az ötödik szettben már 16:11-re vezetett, de ekkor… a bohém labdavirtuóz az órájára pillantott, és ütés közben ezt mondta: ma este új világbajnokot avatnak, Viktor! Nem válaszoltam, csak valami olyasmit morogtam magamban, hogy nincs ennek még vége, barátom. És összeszorított fogakkal küzdöttem tovább. Az eredmény ismert. Egymás után nyertem a poénokat, majd végül a játszmát is. Szegény Laci döbbenten, magába roskadva ült le, senki sem tudta megvigasztalni.”
Miként Barnát sem, amikor 1935-ben – talán az életét mentve – a fasizmus elől Franciaországban, Párizsban telepedett le. Akkoriban egyébként világbajnokaink többsége hasonló döntésre kényszerült… Elkezdődött a magyar asztaliteniszezők külföldre vándorlása: Barna mellett Szabados Németország és Franciaország után Ausztráliában kötött ki, Bellák és Glancz Amerikába ment, Házi, Boros, Gál és Beregi pedig Angliát választotta. Az iméntiekből következően a sportág idehaza hanyatlásnak indult, ráadásul az akkor már "King Barnának” becézett zseni ugyanebben az esztendőben Párizsban súlyos autóbalesetet szenvedett: eltörött a jobb karja, a csontot ezüstkapoccsal kellett összefogni, amit csak tíz évvel a történtek után távolítottak el a testéből. Ezt a csodálatos képességű sportolót azonban ez sem tudta megakadályozni abban, hogy visszatérjen és 1938-ban csapatban, 1939-ben pedig férfipárosban ismét a világbajnoki dobogó tetejére álljon.
Párizsban élve, magyarként…
Igen, kérem, ő még távolról is idevalónak érezte magát, s a hazai viszonyok ellenére magyar színekben tért vissza a zöld asztal mellé. Aztán jött a háború, a kaucsuklabda pattogása helyett a fegyverek ropogásától visszhangzott Európa, s a béke már Angliában érte Barna Viktort, akit – miután felvette az angol állampolgárságot – ettől kezdve ugyan Victor Barnaként ismert a világ, ám ő a szíve mélyén élete végéig magyarnak, budapestinek vallotta magát. Nem csoda hát, hogy amikor az 1950-es budapesti világbajnokság alkalmával a felszabadulás után először látogatott haza, s a hangosbemondón keresztül üdvözölték, a szurkolók pedig felállva tapsolták, meghatódva csak ennyit mondott: "Úgy látszik… nem felejtettek el…”
Ekkor egyébként már négy éve annak az angol Dunlop cégnek alkalmazottja volt, amely előtte kizárólag a golffal, a tenisszel és a tollaslabdával foglalkozott, ám Barna tanácsára beszállt az asztaliteniszbe is. Szakmai tanácsadóként és a cég exportosztályának vezetőjeként sokat utazott, komoly kapcsolatokra tett szert, de a játékkal még ekkor sem hagyott fel. Hihetetlen, mégis igaz: az ötvenes években, azaz túl a negyedik ikszen is aktív volt, világbajnokságokon szerepelt, s angol színekben versenyezve újabb és újabb medáliákkal gazdagította gyűjteményét. Az utolsó vb-fellépésén, 1954-ben, 43 évesen (!) férfipárosban ezüst-, vegyes párosban pedig bronzérmes lett, ezt követően végleg letette az ütőt. Letette, de a sportágtól nem szakadt el: edzette és irányította az angol válogatottat, Dél-Amerikában, Ausztráliában és Afrikában tanította az asztalitenisz alapjait, s hosszú éveken keresztül tartott látványos és igen népszerű bemutatókat a világ minden táján, az Egyesült Államoktól Indonéziáig. Az asztalitenisz diplomatája volt, aki ha valahol megjelent, mindig az érdeklődés középpontjába került. Magyarországon is becsülték, szerették és tisztelték, de igazság szerint az akkori politikai viszonyok miatt idehaza soha nem derült ki, hogy mekkora sztár is volt valójában. Hatvanegy évesen Peruban halt meg.
Nem túlzás, egy korszak zárult le a halálával.

 

 

Barna Viktor

 

 

Az évek múlásával a játékosok rájöttek, hogy módosítani kell az ütőt, hogy az ütő fejlesztése  jelentheti vagy a győzelemet vagy a vereséget. Ezért változott az ütő borításának az anyaga, és lett a szivacs ( gumikeverék ). De hogy is néz ki manapság egy "szivacsos", modern ütő. Aki ma vásárolni akar egy ütőt, illetve rgy ütőfát, valójában a bőség zavarában van, mert nagyon nagy a választék. Mindenki a stílusának, és nem utolsó sorban a képességének megfelelő ütőt és borítást kell, hogy válasszon. Ezért nagyon lényeges a háttérinformáció a kiválasztásnál. 

 

Azért az ütőnél, ütőfánál ( Racket ), is vannak bizonyos alapszabályok. A mérete bármilyen méretű, alakú és tömegű lehet, csak laposnak és merevnek kell lennie, és legalább 85%-ban fából kell készülnie. Általában az ütők mérete nagyjából egységes, vagyis a 15cm széles és 25 cm hosszú, beleértve az ütő nyelét is,  ütőket használnak a játékosok.

 

"Szivacs", szoft borítású ütő

Tehát az ütőfa, különálló "életet" él, vagyis számtalan fajta létezik, aszerint, hogy valaki a lassúbb, vagy gyorsabb fákat kedveli. Az ütőfa mindkét oldalára kerül a borítás ( gumikeverék ), eltérő színű oldalanként. És elérkeztünk a mai asztalitenisz sport lényegéhez, mert a borításnak ebben a sportágban nagyon nagy jelentősége van. Ahány borítás fajta létezik, annyi féle technika alakult ki, úgy mint támadó, pörgetős kategóriák, aztán a védő borítások. Hogy még bonyolitsam a helyzetet, ezeken az alapkategóriákon belül is számtalan borítás fajta létezik, és talán néhány "kellemetlen" borítást megemlítenék, például az "anti", "támadó-védő szemcse", "tackiness" és így tovább. De még nincs vége a variációs lehetőségeknek, mert ezeken az alapfajtákon belül, jönnek a különféle gyártok termékei, melyek eltérő kellemetlen mozgást adnak a labdának, és kimondhatjuk azt, hogy egy játékos csak azért bosszankodik a veresége miatt, mert az elenfele oldalanként eltérő kellemetlen borítással játszott ellene . Természetesen ez csak egy bizonyos szintig igaz, mert egy magasan elért, professzinális tudás után, nem az ütőborítás fogja eldönteni a mérközés kimenetelét. Mondjuk erre tudnék mondani egy-két ellenpéldát, amikor egy játékos a kellemetlen borítása, és természetesen a profi tudása révén a világszinvonalat elérte, például. Chen Weixing, akinek a   borításai, Joola Octopus/Joola Express One, és akkor megemlíteném a magyar Pattantyús Ádám - ot (sajnos 31 éves ), aki a világbajnokságon a 32-ig jutott a főtáblán, ezzel az "összeállítással", ütőfa: Nittaku combi-wood, vagy Palatinusz, a borítás a tenyeresen, haifu whale III és fonákon Butterfly feint long II (1.1 mm). Még követni is nehéz a variációk tömkelegét, persze erre keményen rájátszanak a gyártók is, hiszen érdekük az állandó csere, nagyobb a bevétel, arról aztán nem is bezélve, hogy lehet egy új borítás, és mögötte nincs sok változás. A régi Sídó-i korszaktól ide fejlődött az asztalitenisz, a technikai oldalon, és hol vannak már azok a "hardbat" idők.

1953

- Kina részvevőként megjelenik a világbajnokságon. 

1971

-  Kinai asztalitenisz diplomácia változása. Kina felkérte Anglia, USA, Kanada és Kolubia ( de miért pont ezeket az országokat, mondjuk ezt nem értem ), asztalitenisz válogatottjait, hogy játszanak egy barátságos mérkőzést velük. De miért is volt ez olyan döbbenetes és meglepő abban az időben? Azért mert az 1966-os kultúrális forradalom, ami Mao rendszerét jelentette, a "nyugati kapitalizmus" nem elfogadott rendszer volt, és most finoman fogalmazok, így a kemény kommunizmus alatt Kina kapcsolata a világgal korlátozott és feszült ( például, USA-val ) volt, ezért Kina nem vett részt az 1967-es és 1969-es világbajnokságokon. A kapcsolati információk a kinai asztaliteniszről csak Tajvanon és Hong Kong-on keresztül valósulhatott meg. 

1980

- as évek - A labda sebességét növelő ragasztás bevezetése. A 80-as évek óta a játékosok, kisérleteznek különböző tipusú ragasztókkal, hogy növeljék a borítás sebesség növelő hatását, ha azokat újraragasztják, és így fejlődött ki a "speed glue", különösen a támadó stílusú játékosoknál. Azomban egyes ragasztók tartalmaznak olyan vegyületeket, melyek belélegezve, az egészségre ártalmasak, ezért az ITTF betiltott bizonyos típusú ragasztók alkalmazását. Így 2007-től a káros illékony vegyületeket tartalmazó ( VOCs ) ragasztók alkalmazását betiltották, és a víz-alapú ragasztók alkalmazását engedélyezte az ITTF, és ezek betartását ellenőrzik is. Kétfajta vízbázisú ragsztás létezik, az egyik a gyors ragasztó lapos ragasztás, amikor egy 0.05 mmm vastag átlátszó kétoldalas lapot helyezünk az ütőfa és a borítás közé. A másik modszernél egy vízalapú ragasztót használnak ( létezik a "regular" és a "speed" változat ) a játékosok, és csak akkor kell újraragasztani, ha borítást cserélnek. Legtöbb játékos a "regular glue" ragasztót használja.

1986

- A borítások szinszabályának a bevezetése. Vagyis az ütő két oldalán lévő borításnak eltérő szinűnek kell lenni, élénkvörös/fekete. Még rágondolni is rossz, hogy korábban,  azonos színű de eltérő típusú borítást használtak, és ráadásul még poénonként váltották az ujjukkal az ütő oldalait, ezzel megzavarva az elenfelet.

 

Csak az ITTF által engedélyezett borításokal lehet játszani, a versenyeken, és a borításon rajta kell, hogy legyen az ITTF lógójának. Az engedélyezett borítások listáját félévenként frissítik. A 2015-ben érvényes lista a honlapom Linkek/pig-pong/Nemzetközi linkek alatt olvasható.

ITTF lógója

 

Ez egy ITTF által elfogadott borítás, a Butterfly cég által az agresszíven támadó, pörgető stílusú játékosok számára kifejlesztett  ( Tenergy 05 ) borítás lógója 

 

A borítások, általában két rétegből állnak ( Gumi és Szivacs , Rubber and Sponge  ) vastagságuk tekintetében eltérőek, aszerint, hogy támadó ( Offensive ), vagy védő ( Deffensive ) stílusú játékosok használják. A támadó borítás, minél vastagabb a szivacs ( Sponge ), annál gyorsabb hatást lehet elérni a labdával, és általában 2.0mm vagy 2.5 mm, a védő borítás, ahol az a cél, hogy lassítsuk a játékot, itt pedig  a szivacs 1.0mm vagy 1.5 mm a vastagságú. A gumi és szivacs már gyárilag egy egységet képez, ritkán külön is meg lehet vásárolni.

 

Külön kategóriát képeznek az ugynevezett szemcsés felületű borítások ( Pimpled ruber ), ahol a szemcsék kifelé vagy befelé irányulhatnak, és két alaptipus létezik, a hosszúszemcsés- és a rövidszemcsés borítások. Mindkét borítás fajtánál teljesen másként viselkedik az átütött labda. A rövid szemcsés borítás egy gyors droppolásra alkalmas, és ezzel megzavarhatjuk ellenfelünket, míg a hosszúszemcsés borítás védekező stilusú játékra alkalmas. Ezek a borítások is egy szivacs ( Sponge ) réteggel rendelkeznek, azonban néha szivacs réteg nélkül használják, ezek mint "OX" borítások. 

 

Létezik egy érdekes kategória a "forditott borítások" ( Reverse rubber, pimples in ), ahol a szemcsék a szivacs ( Sponge ) felé néznek. Ezek a borítások jó kontrollal rendelkeznek, és főleg védő stílusú játékosok használják.

 

 

 

Végezetül, felmerül a kérdés, hogy hogyan válasszunk borítást, ebben a végtelen rengetegben. Gyakran sok játéskos, tévesen, azt hiszi, hogy ha megveszi a leggyorsabb, legdrágább borítást, akkor az "elviszi a fellegekbe". Ekkor ébred rá, hogy ez teljesen rossz út, és nem beszélve arról, hogy saját magának is több kárt okoz, mint hasznot. Különösen a kezdő és középhaladó játékosokra jellemző, hogy állandóan keresik azt a mágikus erőt, ami majd "bajnokká" fejleszti Őket. Az asztalitenisz játékban eltöltött idő alapján, a következőket tudom javasolni. Ha valaki kezdő, válasszon forditott borítást ( Reverse rubber ), és az ütőfa mindkét oldalán azonos típusú borítást használjon, mert segíti fejleszteni a kontrol képességet. Majd a gyakorlás során el kell dönteni, hogy melyik játékstílust választja az ember, melyik illik jobban az egyéniségéhez, mennyire laza izületekkel, vagy terhelhető alkattal rendelkezik, mert minden a kezdetekben dől el, előfordulhat, hogy egy rosszúl "indított" fiatal verejtékes idők elé néz. Említést kell tenni az ütőfa kiválasztásával is, mert ha még nem alakult ki a játékstílus, akkor az ütőfa kiválasztásánál, először a legjobb választás az "Allround" fajtájú ütőfa, de ez igaz a borításra is. Néhány konkrét borítást javasolnék, azok számára akiknél még nem alakult ki a stílus, ilyen borítás a kezdők számára, például a "Butterfly Sriver", 1.5 mm vastagságban, vagy az intenzívebben támadó stílushoz a Butterfly Brice.

A legnépszerűbb,  a Tenergy 05 FX, 64 FX  2.1 mm vastagságban, borítást kimondottan haladó és profi játékosoknak ajánlott. A butterfly kifejlesztette egy új sorozatot a Tenergy 80 FX, amely a 05 pörgetési és 64 sebességi paramétereit egyesíti. Presze óva intek egy kezdő asztaliteniszezőt, hogy egy ilyen borítást rakjon fel ütőjére. A Tenergy-hez hasonló bórítások tömege kapható a piacon, és mindenki más fajtára esküszik, azonban azért hoztam fel e márkát, mert ez valóban a csúcsmodel.

Nézzük a védő stílusú játékosokat, akik számára a lassúbb borítások a megfelelőek, hiszen az a céljuk, hogy lassítsák, megzavarják a játék ritmusát. Véleményem szerint jó választás a már 30 éve a piacon lévő második generációs,  Butterfly Tackiness Chop II, 1.5mm vagy 1.7mm vastagságban, mindkét oldalon. A borítás jó nyesési paraméterekkel rendelkezik, maximális kontrol mellett. Na aztán az ilyen játékstílushoz "ezrével" léteznek síma és szemcsés borítások, de nem is akarok bele menni a részletekbe, mert egy bizonyos játéktudás után, ezek a "próbálkozások", már hatástalanok, és vereségre vannak itélve.

Végezetül, egy kérdés, hogy milyen gyakran érdemes cserélni a borítást? Nyilván, hogy a borítás minősége idővel romlik, ezért szükséges azokat cserélni. A porszemecskék behatolnak a gumi felületébe, letörnek a szemcsék a borításon, kárt okoz a fény, a hő és a levegő a borításban. A profi játékosok gyakran cserélnek borítást, van úgy, hogy minden nap, persze nem a saját péztárcájuk bánja. Általában fél vagy évente ajánlatos cserélni borítást, persze aki heti 2-3 edzésen vesz részt, aztán hétvégén versenyez, annak gyakrabban ajánlatos borítást cserélni.

A borítások karbatartása, időnként nagyon fontos művelet, mert ezzel tovább tudjuk fenntartani a borítástól elvárt három alapvető követelményt, a feszültségét, rugalmasságát és a jó tapadást. A 2008-óta bevezetett ütőellenörzések ( Professzionális szinten ) révén ma már nem használhatók a különböző vegyi anyagok a borítások tisztításához, és nem alaklmazhatnak egyéb kezelési eljárásokat. Csak halkan jegyzem meg, hogy amatőr szinten a "mikró" nem is olyan rossz eszköz, mert a tisztességtelen módszerek alkalmazása  végtelen, szóval nem mondtam semmit. A legjobb tisztítási eljárás, a tiszta vízzel történő lemosás, majd enyhe puha anyaggal történő letörlés.

 

1988

- Olimpiai sportág lett, Seoul-ban ( Dél Korea ).  A következő nyári játékok 2016 augausztus 5-21-ig,  Rio de janeiro-ban lesznek. Az első lépéseket az ITTF, még 1932-ben Berlin-ben megtette, azzal, hogy az asztaliteniszt, mint bemutató sportként reklámozott. A következő cél az volt, hogy az 1940-es Olympián, már versenysportág legyen az asztalitenisz, és ezt köztük Magyarország is szorgalmazta, azonban egyedül Anglia elenezete, holott jelentős asztalitenisz multtal rendelkező országról volt szó. Azonban a háború közbe szólt,  sorra szüntek meg az országos szövetségek, és így még 1944-es London-i olimpián sem szerepelt az asztalitenisz a műsorban. Ezt követően beindult valami, mert 1946-ban London-ban ülésezett az ITTF, foglalkoztak a témával, sőt már szinte csak azt kellett eldönteni, hogy vajon téli vagy nyári játékokhoz tartozzon az asztalitenisz. Volt egy másik megoldandó kérdés, ez pedig az amatőr/profi álláspont, lévén, hogy ez nem illeszkedett az akkori olimpiai eszméhez. Még 1948-ban is azon vitatkoztak, hogy túl sok a sportág az olimpián, és nem hogy növelni, hanem csökkenteni kellene a sportágak számát. 1954-ben majd 1967-ben az ITTF közgyűléseken még mindig csak  "vizsgálódás" szintjén  szerepelt a kérdés. Miután az ITTF módosította a sportág alapszabályait az amatör/profi státusz vonatkozásában, 1988-ra felvették az asztaliteniszt a Seoul-i játékokra.

 

1996

- Létrehozták az ITTF Pro-Tour versenyeket. Az ITTF kezdeményezett egy merész lépést, hogy elindított egy új versenyfajtát a világ legjobb profi játékosai számára, ez lett az "ITTF Pro Tour" verseny. Azért a valódi ok, az volt, hogy a 90-es években a világ profi játékosai nem indultak nemzetközi versenyeken, hiszen a klubok többet fizettek. Amint a Pro Tour versenyeken egyre nagyobb volt a pénzdíj, már népszerű lett ez a versenyforma a világelit számára. A versenyek férfi/női egyéni, férfi/női páros, és 21 év alatti férfi/női egyéni számokból állnak. A résztvevők számát korlátozták 170-415 versenyzővel, az asztalok számának függvényében és a mindenkori első 32-t kiemelték. A versenyzők pontokat, és pénzdíjat kapnak az elért eredmény, és verseny rangja  szempontjából. Például a China Open, egy kiemelt pro Tour verseny, és ott a férfi/női  első helyezett 33 ezer $ -t vihetett haza. 

 

2000

- Bevezették a 40mm átmérőjű ( korábban 38mm ) labdákat. A labda története, egyidős a sportág történetével, mert az 1800-as évek  labddafajtái nem arattak sikert, egyedül a az 1900-as években bevezetett celluloid anyagú labda lett népszerű,  máig is. Az 40mm-es labda ( súlya, 2.7g )bevezetésének legfőbb oka, a játék lassítása, tekintettel arra, hogy az új ragasztási eljárással nagyon felgyorsult a játék. A bevezetésének a másik oka, a televíziós közvetítések hatékonyságának a növelése volt, mivel a kisebb méretű gyors labdát a képernyőn már nem lehetett követni, vagyis élvezhetetlen volt a képernyőn keresztül a játék. 2014-től bezették a műanyag labdákat ( beceneve, "Poly" labda ), a celluloid ( a nyersanyaga veszélyes az egészsége ) labdák helyett, és az ITTF versenyeken csak ilyen labdákkal lehet játszani. A régebbi celluloid labdák még egy ideig maradnak játékban, országos bajnokságok különböző szintjein. A fiatal tehetséges generációnak már műanyag labdával kell fejlődnie, hiszen Ők a világporondra készülnek. Az új 40mm-es labda szinére vonatkozó előirás, a fehér vagy narancs és matt szinek. Megkülönböztetjük a labdákat, a felhasználási cél szempontjából igy létezenek, gyakorló/edző labdák, egycsillagos-tömegsport számárakészült, puha labdák, kétcsillagos-például az adogató gépek alaplabdái, és végül a háromcsillagos versenylabdák.  

 

 

2000

- Az asztalitenisz világbajnokságot két részre osztották, így azóta a páros években a csapat, míg a páratlan években az egyéni ( egyéni és páros ) versenyeket tartják.

 

A képen a kíanai és a magyar  játékosok a történelmi " Swaythling Cup"-t tartják a kezükben, mely vándorkupa, és a világbajnok győztes csapat kapja, és őrzi a következő páros számú évig, vagyis jeleneleg a kinaiak birtokolják, 2016-ig a következő világbajnokságig ( Kuala Lumpur, Malaysia, 2016 Február ). A kupát 1926-ban Lady Baroness Swaythling bárónő adományozta, a mindenkori csapat győztesnek. Magyarország az első öt világbajnokságon nyert Swaythling kupát, összesen 12-szer, legutoljára 1979-ben. Kína 15-ször nyert, és jelenleg is Ők a bajnokok.

Swaythling serleg

 

 

2001

- 2001-ig az asztaliteniszt 21 pontig ( poénig ) játszották, de annak érdekében, hogy a játék izgalmasabb legyen és a tv nézők számára élvezhetőbb legyen a játék, lecsökkentették 11 elérhető pontra. Az a győztes aki először eléri a 11 pontot. Ha mindkét játékos 10 pontot ért el, akkor mondjuk, hogy "deuce", és ezt követően két ponttal lehet csak nyerni.

 

 

 

 

A magyar asztalitenisz története Edward Shirestől Barna Viktorig

 

Bár a századfordulón, a Nemzeti Kaszinóban – miután Kertész János (később az első országos bajnokság zsűrijének elnöke, a magyar teniszszövetség első titkára) az úri társaságban bemutatta az új, angol játékot – kétszer is sor került zártkörű klubtornára, az asztalitenisz akkor még nem terjedt el széles körben. Az igazi történet, ahogy azt később Mechlovits Zoltán leírta, meglepően kezdődött. Edward Shires, a neves skót labdarúgó (aki 1904-ben Bécsből Budapestre költözött, hogy az MTK-ban futballozzon), mintegy mellékesen megismertette új klubtársait a pingpong nevű játékkal. Az MTK mellett a Műegyetemi Atlétikai és Football Club sportolói közül kerültek ki az első magyar játékosok. Az első jelentős versenyt a MAFC rendezte, 1904-ben; a döntőben a bécsi Erwin Kaufmann győzött Shires ellen.

A világ első hivatalos asztalitenisz bajnokságát egy évvel később a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club (BEAC) vívótermében bonyolították le, a bajnok Redlich Béla lett. 1908-ban már férfi párosban is magyar bajnokokat avattak.

1913 és 1922 között szinte megállt az élet a magyar asztaliteniszben is, mígnem 1922-ben, elsősorban a Budapesti (Budai) Torna Egylet és a Hitelbank SE (Magyar Általános Hitelbank Tisztviselőinek Sportegyesülete) révén ismét fellendült a sportág. 1924. december 23-án hét egyesület képviselőinek részvételével megalakult a Magyar Országos Asztalitenisz Szövetség (MOATSZ, 1962-től Magyar Asztalitenisz Szövetség), melynek első elnöke báró Ullmann György, a Magyar Általános Hitelbank ügyvezető igazgatója volt (mai utóda 2013 óta Nátrán Roland, a Magyar Export-Import Bank Zrt. és a Magyar Exporthitel Biztosító Zrt. vezérigazgatója). 1925 tavaszán tartották az első közgyűlést, elfogadták az alapszabályokat, megválasztották a végleges vezetőséget, újra megrendezték az egyéni és páros bajnokságokat (a női párosok 1929-től vetélkedtek), valamint a világon elsőként a csapatbajnokságot (a hölgyeknél 1936-tól), egyelőre Budapesten.

A vidéki egyesületi pingpong a húszas évek végén öltött szervezett formát. Az országos szintű csapatbajnokság rendszere csak 1947–1948-ra alakult ki.

Ebben a sok változást, alakulást magában hordozó korszakban aratták a legtöbb sikert a magyar asztaliteniszezők. Az első világbajnokokhoz, Mednyánszky Máriához, Jacobi Rolandhoz, Mechlovits Zoltánhoz, Pécsi Dánielhez és Kehrling Bélához hamarosan csatlakozott Sipos Anna, Barna Viktor, Szabados Miklós, Bellák László, Glancz Sándor, Kelen István, majd Boros István, Dávid Lajos, Házi Tibor, Földi Ernő, Soós Ferenc. Ők tizenhatan 1926 és 1939 között ötven világbajnoki aranyérmet szereztek. Barna Viktor (22 elsőség), Mednyánszky Mária (18), Szabados Miklós (15) és Sipos Anna (11) máig a sportág legeredményesebbjei közé tartoznak.

A második aranykorszak

A második világháború után az asztaliteniszben is mindent újra kellett építeni. A magyar csapat mégis igen hamar újabb nagyszerű eredményeket produkált a világbajnokságokon: a fordulópontot jelentő 1952-es világversenyt is beleértve újabb tizenkét aranyérmet gyűjtöttek a magyarok.

Közben az asztalitenisz igazi tömegsporttá vált: 1947-ben, majd 1948-ban elindították az alapfokú csapatbajnokságot és a népi bajnokságot 25 000, illetve 35 000 résztvevővel.

1952-ben, az indiai Bombay-ben megszülettek az első japán győzelmek, és a szivacsütő felbukkanása módosította az addigi erőviszonyokat. Az ütőborítások 1959-es szabályozásáig további hét világbajnoki címet ünnepelhettünk. Annak a másfél évtizednek Farkas Gizella, Sidó Ferenc, Soós Ferenc és Kóczián József voltak a nemzetközileg legeredményesebb versenyzői.

Az Európa-bajnokságok és a pörgetés első időszaka

Az ötvenes évek második felében a sportág technikai feltételeinek, a játékstílusoknak az alakulása és az egyre nagyobb távol-keleti dominancia jelentősen kihatott a magyar pingpong eredményeire is. Az 1957 után csak kétévente rendezett világbajnokságok főként japán-kínai párharcokká váltak. Ugyanakkor a magyarok közül egyre többen alkalmazták sikerrel a pingpongot forradalmasító új technikai elemet, a pörgetést. Az a bő évtized ugyan nem hozott újabb magyar világbajnoki győzelmeket (1959 és 1971 között három ezüst- és nyolc bronzérem volt a mérleg), de felnőtt a következő tehetséges nemzedék.

Az 1958-ban elindult Európa-bajnoki sorozat első évei azonban sikeresnek bizonyultak: 1958-tól 1966-ig összesen tizenhárom győzelmet arattak versenyzőink. A korszak legjobbjai Kóczián Éva, Máthé Sára, Berczik Zoltán és Sidó Ferenc voltak.

A harmadik aranykorszak

Néhány évnyi, afféle vihar előtti csend után a hetvenes évek elején több fiatal magyar pingpongozó robbant be a világ élvonalába. Úgy tűnt, kiismerhetetlen pörgetőjátékával Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor hosszú időre megtörheti a kínai fölényt. Ez nem következett be, az 1969-től Berczik Zoltán által vezetett válogatottat mégis újra joggal nevezték aranycsapatnak. 1979-es, a kínaiak legyőzésével aratott csapatvilágbajnoki győzelmük felejthetetlen marad, ráadásul 1971 és 1983 között további három arany-, három ezüst- és egy bronzérmet szereztek a világversenyeken, valamint hatszor diadalmaskodtak az Európa-bajnokságokon. A Europe Top-12-ben (Európa Top-12) Jónyer kétszer, Klampár és Gergely egy-egy alkalommal győzött, Klampár 1981-ben a Világkupában sem talált legyőzőre.

A hölgyek sem tétlenkedtek. A Magos-Havas Judit, Lotaller Henriette, Kisházi Beatrix, Szabó Gabriella összeállítású válogatott 1983-ig hét Európa-bajnoki címet gyűjtött be, Kisházi – világbajnoki bronzérme mellett – négy Európa Top 12-es győzelmet aratott, az utóbbi sorozatban egyszer Szabó Gabriella is első lett.

A hölgyek kora

A nyolcvanas évek második felére a sikeres nemzedék játékosainak többsége visszavonult a válogatottból, Berczik Zoltán pedig 1984-ben lemondott (1989-ben visszatért, és 1996-ig ismét a magyar csapat vezetőedzője volt). A generációváltás nem volt gördülékeny.

A férfiak utolsó nagy sikerét Klampár Tibor aratta; az 1988-as szöuli olimpián elért negyedik helyezése a magyar asztalitenisz máig legjobb olimpiai eredménye.

A nők jóvoltából viszont további kiemelkedő eredmények születtek. 1985-től két világbajnoki bronzérem és tizenhárom Európa-bajnoki cím mellett két, csapatban nyert Világkupa-bronzérem, valamint a Bátorfi Csilla, Tóth Krisztina páros 2000-ben megszerzett olimpiai negyedik helye gyarapította a magyar asztalitenisz sikereit. Bátorfi háromszor, Wirth Gabriella egyszer győzött az Európa Top-12 versenyen. Legújabb, 2008-as Európa-bajnoki győzelmünket a Póta Georgina, Tóth Krisztina párosnak köszönhetjük.

Európai klubsikerek

Az Európai Asztalitenisz Szövetség (ETTU) 1960-ban útjára indította a Bajnokcsapatok Európa Kupáját, először a férfi, 1963-tól már a női csapatok számára is. Nem sokkal később, 1964-től, illetve 1965-től az ETTU Kupa (1984-ig Európai Vásárvárosok Kupája, 2005-ig ETTU Nancy Evans Kupa) küzdelmei is elkezdődtek. Ezek az évente rendezett klubtornák mindmáig rangos versenyeknek számítanak; a BEK 1998 óta a Bajnokok Ligája nevet viseli, 2005-től pedig önállóan zajlik a Női Bajnokok Ligája sorozat.

A magyar klubok számos sikerrel büszkélkedhetnek az európai kupákban. A férfiaknál a Budapesti Spartacus a legeredményesebb, amelynek csapatát 1969 és 1988 között Jónyer István, Klampár Tibor, Pigniczki László, Kreisz Tibor és Kriston Zsolt, valamint Sidó Ferenc vezetőedző erősítette. A Budapesti Vasutas Sport Clubban (1965-ig Vasútépítő Törekvés SK) az 1963-tól 1985-ig tartó időszakban olyan kiválóságok pingpongoztak, mint Berczik Zoltán, Rózsás Péter, Gergely Gábor, Takács II. János.

A nőknél a budapesti Statisztika egyedülálló rekordot állított fel: 1970 és 2001 között huszonötször nyerte meg a BEK-sorozatot, öt alkalommal a második helyen végzett, legutóbb 2005-ben. Olyan klasszisok játszottak e három évtized alatt a klubban, mint Kisházi Beatrix, Magos-Havas Judit, Lotaller Henriette, Szabó Gabriella, Oláh Zsuzsa, Wirth Gabriella, Tóth Krisztina vagy Éllő Vivien. A női ETTU Kupában szereplő, legeredményesebb magyar klubok: 1967 és 1975 között a 31. számú Építők Sport Egyesület (legnevesebb játékosuk Máthé Sára), 1969-től 1974-ig a Ferencvárosi Torna Club (legjobbjuk Jurikné Heirits Erzsébet), 1981-től 2001-ig a Budapesti Sport Egyesület (Urbán Edit és Bátorfi Csilla játékával), valamint 1999 és 2005 között a Postás(-Matáv) Sport Egyesület (Éllő Viviennel a csapatban).

Magyar asztaliteniszezők a paralimpián

Az asztalitenisz már az első paralimpián (Róma, 1960) a program része volt, az olimpiai játékok helyszínén azonban csak a szöuli játékok óta rendezik; 1988-ban a férfiak három-három, a nők három, illetve két egyes és páros kategóriában versenyeztek, összesen harmincöten.

A 2012-es londoni paralimpián már negyvenhét országból 276 résztvevő indult; a férfiak tizenegy egyes és öt csapat, a nőknél tíz egyes és három csapat kategóriában. A nemzetközi szövetség ma már több mint száz országban tart nyilván para asztaliteniszezőket.

A magyar csapat hivatalosan 1976-ban vett részt először paralimpián, Torontóban. Tauber Zoltán pingpongozó egyéniben aranyérmet szerzett, ám a rendezők törölték eredményét, mivel a magyar kormány a harmadik versenynap után úgy döntött, a dél-afrikai csapat jelenléte miatt bojkottálni kell a játékokat, így hazahívták a tizenkét sportolóból álló delegációt.

A következő részvételre 1984-ben, New York-ban került sor. Az asztaliteniszt hárman képviselték: Kovács Győző, Majsai Károly és Szepesi Attila. A csapat -kategóriájában – a második helyen végzett. 1988-ban, Szöulban három bronzérmet gyűjtöttek férfi versenyzőink. Négy évvel később, Barcelonában a hölgyek következtek egy-egy ezüst- és bronzéremmel. Az 1992-ben két érmet is szerző Sasváriné Paulik Ilona az 1996-os atlantai játékokon ért a csúcsra, egyesben paralimpiai bajnok lett!

Tizenhat év telt el, mire újra magyar győztest avattak a sportág legnagyobb versenyében. Pálos Péter világ- és Európa-bajnok játékos az egyéni verseny tizenegyes kategóriájában nem talált legyőzőre, és megszerezte a magyar asztalitenisz második paralimpiai aranyérmét.

Magyar sikerek a siketlimpiai játékokon

Az 1924-ben Siket Világjátékok néven indult, majd a Juan Antonio Samaranch (a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke 1980 és 2001 között) kezdeményezésére siketlimpiának nevezett versenyek programjának 1957 óta része az asztalitenisz. A magyar versenyzők rendkívül eredményesen szerepeltek a siketlimpiákon: tizennyolc arany, tizenkilenc ezüst- és tizenhét bronzérmet szereztek eddig.

Közülük is kiemelkedik Weltner Györgyné Ivánkay Mária, aki 1957 és 1981 között tizenhét érmet, köztük nyolc aranyat gyűjtött (négyet párosban, egyet vegyes párosban, hármat pedig csapatban). Pályafutásának elismeréseképpen 2004-ben a Nemzet Sportolójának választották.