MENU

Aranycsapat

 

                
 


               Világbajnoki, csapat - döntő

          Phenjan, 1979. április 30., 22 ezer néző, Magyarország–Kína 5:1

Gergely Gábor–Guo Yuehua 2:0 (10, 18), Jónyer István–Lu Csi-vej 2:0 (12, 19), Klampár Tibor–Li Csensi 2:0 (17, 11), Jónyer–Guo Yuehua 1:2 (19, –19, –19), Gergely–Li Csen-si 2:1 (–13, 9, 17), Klampár–Lu Csi-vej 2:1 (–17, 10, 11). Természetesen a csapat tagja volt még Takács János és Kreisz Tibor, edző: Berczik Zoltán.

 

Gergely Gábor szerzett vezetést a Magyar csapatnak

 

Jónyer István és Guo Yuehua mérkőzés

 

 

Klampár Tibor és Li Zhenshi mérkőzése

 

 

Először 5:2, aztán 5:1. Kína ellen. Asztaliteniszben. Néhány napon belül. Amelyik csapat erre képes, toronymagasan a világ legjobbja. Tagjai pedig – ne féljünk a kifejezéstől – zsenialitással megáldott sportemberek: Gergely Gábor, Jónyer István és Klampár Tibor. Pedig egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy együtt és asztaliteniszben érnek fel a csúcsra.

Pongrácz-telepi gyerekként Gergely Gábor arról álmodozott, hogy futballistaként csípi nyakon a világhírt. Aztán az édesapja a 75-ös trolibuszon meglátott egy toborzóra hívó plakátot, s máris vitte a fiát a KSI-be, asztaliteniszezni.

Jónyer István is futballkarrierre vágyott, miskolci lévén magától értetődően a DVTK mezében ontotta álmaiban a gólokat. Végül a DVTK bejött, de asztaliteniszben.

Klampár Tibor ugyan már kisgyerekként rálelt a sportágra, ám a Vörös Meteorból eltanácsolták, mondván: ügyetlen. A Postásnál másként látták, és – kell-e mondani? – nekik lett igazuk.

Harminchárom évvel ezelőtt a világ ma már talán legtitokzatosabb fővárosában, az elzárkózó Észak-Korea szívében, a direkt az eseményre emelt vadonatúj sportcsarnokban úgy kezdődött a világbajnokság, hogy veszített a csapat. No nem a versenyen, hanem a zsűrinél. Hiába tudta mindenki, hogy igazságtalanul sorolták egyazon csoportba a magyarokat Kínával és a házigazdával, addig csűrték-csavarták a szabályokat, míg minden maradt a régiben.

A mieink azonban fittyet hánytak a sportdiplomáciai kudarcra, és a Koreai NDK-n könnyedén túljutva készen álltak arra, hogy húsz esztendő után legyőzzék Kínát. Két évtizeddel korábban, 1959-ben történt ugyanis, hogy Berczik Zoltán három meccset is megnyert ellenük a dortmundi világbajnokságon (amely magyar ezüstéremmel zárult).

Addigra a sportág óriási fordulatot vett, amikor az 1950-es években a japánok megjelentek a „hangtalan géppuskával", vagyis a szofttal. Ez a mai napig használt legnépszerűbb ütőborítás elődje volt. Teljesen átrendeződtek az erőviszonyok, és ázsiai fölény alakult ki: a japánok, majd a hatvanas évektől a kínaiak léptek előtérbe, csak a svédek tudták megszorongatni őket.

Phenjanban aztán Berczik már szövetségi kapitányként figyelhette az újabb magyar diadalt (5:2), hogy utána visszafogva az örömét így kiáltson a világba: „Ez csak részeredmény...!" Tudta? Érezte? Remélte? Valószínűleg tudta is, érezte is, remélte is, hogy néhány nappal később, 1979. április 30-án a döntőben csapata ismétel. 

Az esélyes persze az első kudarc ellenére Kína válogatottja maradt, ami nem csoda, ha azt nézzük, hogy hivatalos adatok szerint a hatalmas államnak annyi igazolt játékosa volt, mint Magyarország teljes lakossága. Igazi ezerfejű sárkány: ha egyet levágsz, azonnal ugyanolyan terem helyette. Ezzel az „evolúciós" előnyükkel addigra szinte kisajátították a vb-ket (s azóta még jobban...), most azonban valaki komolyan veszélyeztette az egyeduralmukat.

Már a döntő előtt egy órával zsúfolásig megtelt a csarnok. A lépcsőkön nem lehetett járni a tömegtől, 22 ezer ember szorult a terembe. A koreaiak persze a kínaiaknak szurkoltak, minden egyes sikeres labdamenetet kitörő ováció fogadott. Amint közeledett a nagy összecsapás vége, úgy lett egyre csendesebb a közönség. A vége 5:1, a magyar csapat a világbajnok!

És ekkor már nem kellett visszafognia magát a mesternek sem: berohant az asztalhoz, ahol Klampár Tibor néhány másodperccel korábban ütötte be az aranyérmet érő poént Lu Csi-vejnek.

„Minden vágyam, hogy egyszer világbajnok csapat edzője legyek" – nyilatkozta Berczik néhány hónappal a vb előtt. Álma valóra vált, sőt eredeti célját túl is szárnyalta, hiszen 1970-ben még az Ázsiához való felzárkózás reményében látott neki a munkához szövetségi kapitányként. Szerényen felzárkózásról és nem túlszárnyalásról beszélt. Hamar felmérte, hogy ha Jónyer és Klampár mellé nem talál hasonló kvalitású harmadik embert, remény sincs a sikerre.

„A svédek annak idején hét év alatt húsz játékost próbáltak ki, mire Hans Alser és Kjell Johansson mellé ráleltek Stellan Bengtssonra. Nekem szerencsém volt, hiszen már az első próbálkozásom sikerült" – így a szakvezető. Persze azért többről volt szó, mint szerencséről, hiszen jó szem, különleges érzék kellett hozzá, hogy a magyar ranglista 37. helyezettjében meglássa a majdani sikerembert, és az együttesbe szólítsa Gergely Gábort.

A győzelem után ezerszer és egyszer tették fel a kérdést, hogy mi a titka a magyar csapatnak. Berczik ilyenkor csak széttárta a karját. Igaz, mit is mondhatott volna? A recept egyszerű, és örök a sportban: találd meg azokat, akikben ott az isteni szikra, és dolgozz velük rengeteget.

Mert Bercziknél nem volt kegyelem, naponta hét-nyolc órányi edzés várt arra, aki mellett letette a voksát. Jellemző, hogy a kapitányt – a korabeli beszámolók szerint – roppantul bosszantotta, amikor a világbajnoki felkészülés utolsó szakaszára 240 tréninget tervezett, ám különböző okok miatt csak 210-re került sor. Az elmaradt harminc gyakorlás végül nem hiányzott a végelszámolásnál.

„Mindhárom óriási klasszis volt – emlékezett aranycsapatára később –, és talán az én munkám is benne van a sikereikben. Jónyer volt a legnagyobb, adottságai és szorgalma alapján egyaránt kiemelkedett. Klampárban benne maradt legalább egy-egy világ- és Európa-bajnoki cím, míg Gergelyt én találtam ki. Az idő engem igazolt, de a sikereihez nagyon kellett a mentalitása, nagyon jó versenyző volt."

És a másik oldal, Klampár Tibor megfogalmazásában: „Berczik sok jó tanácsot adott, de néha már úgy ki volt a fejem, hogy a szavát sem hallottam. Persze, ha láttam, hogy ott ül, nyugodtabb voltam." Gergely Gábor szerint: „Az egy dolog, hogy Berczik Zoltán nem ismert könyörületet, rengeteget edzettünk, a másik – a fontosabb –, hogy elhitette mindhármunkkal, képesek vagyunk legyőzni a kínaiakat." 

A birminghami világbajnokságon, 1977-ben (a magyar csapat harmadik lett) a kínaiak újfajta ütőborítással, az ütő forgatásával, és magasra dobott labdából szerválva sokkolták a mezőnyt. A hátrányt Phenjanra ledolgozták a mieink, olyannyira, hogy a szakértő szerint: „Nincs olyan labda, amelyet ne tudnának megölni, nem lehet őket zavarba hozni. És ami a leglényegesebb: sokat fejlődtek adogatásfogadásban. Az erős csípőmozdulattal segített hosszú adogatás után is – amikor a labda szinte részegen száll a levegőben – bátran indítanak."

Ezek után okkal kérdezték az újdonsült világbajnokoktól, mi a kínai játékosok gyengéje. Gergely Gábor szerint „az adogatásfogadásuk nem a legjobb, és a pörgetéseket is sokszor ziccerre adják"; Jónyer István felidézte, hogy „a legtöbbször akkor szereztünk pontot, amikor az adogatás után rögtön pörgettünk, tudniillik ha ők támadnak, szinte verhetetlenek"; Klampár Tibornak pedig meggyőződése, hogy „két oldalról kell ellenük pörgetni".

A siker fényében e vélemények szakmai elemzésnek (is) számítottak, a három magyar által idézett fegyverekkel próbált élni később mindenki a kínaiak ellen – ahogy az természetes a korszakalkotó találmányok esetében.

Mi pedig büszkék lehettünk, és lehetünk ma is, hogy egykori világverő futballistáink példáját egy másik remek sportágban is követtük. Puskásék elmentek 1953-ban a labdarúgás addig bevehetetlen fellegvárába, és a Wembleyben gálázva győzték le a tanítómestereket.

Néhány évtizeddel később pedig Gergely, Jónyer és Klampár ment el a Távol-Keletre – bár itt kissé sántít a hasonlat, mert asztaliteniszben egykor, a harmincas évek közepéig mi oktattuk a világot –, és válogatottunk Phenjanban, a saját „sárkányodújukban" leckéztette meg az ázsiaiakat, Kínát mindjárt kétszer is.

A Berczik-féle trióra nem csupán tényszerűen, de bravúrja minőségét tekintve is igaz: az övék ugyancsak egy dicső Aranycsapat volt.

 

A magyar asztalitenisz sport "Puskás" időszakát, mert bátran kijelenthetjük, hogy márpedig ez az volt, nos erre az időszakra, összegyűjtöttem e három világklasszis eredménylistáját, és hát mondhatom, nem semmi !!!!!!!!!

De valójában miért is volt ezen időszak, a Magyar asztalitenisz sport aranykora, hát ezért:

 

 

Jónyer István

 
                         Jónyer István (Miskolc, 1950. augusztus 4.  )

Egyesületek, Diósgyőri VTK, Bp. Spartacus, TTC Modica (olasz), TTC Stockerau (osztrák), Bonlanden (német), SV Salamander Kornwestheim (német)

Legnagyobb sikerei:

  • Négyszeres világbajnok (Nagoja, 1971 - páros: Klampár Tiborral; Kalkutta, 1975 - egyéni és páros: Gergely Gáborral; Phenjan, 1979 - csapat) 
  • Négyszeres Európa-bajnok (Rotterdam, 1972 - páros: Rózsás Péterrel; Újvidék, 1974 - páros: Klampár Tiborral; Duisburg, 1978 - csapat; Budapest, 1982 - csapat).

A hetvenes években a világ egyik legjobb játékosa volt. Nevéhez fűződik a pörgetés egy különleges változatának, az ún. „kifli”-nek a kidolgozása.

1970 és 1981 között öt alkalommal diadalmaskodott az Európa-, majd a Szuper Liga versenysorozatban, ugyanabban az időszakban négyszeres BEK-győztes volt. Kétszeres Vásárvárosok Kupája-győztes (1973/1974; 1975/1976). Az Európa 12 verseny kétszeres győztese (Zadar /Jugoszlávia/, 1971; Trollhättan /Svédország/, 1974). Több nemzetközi verseny győztese. Háromszor választották az év asztaliteniszezőjének (1972; 1975; 1982). 1967 és 1983 között - a válogatott keret tagjaként - összesen harminchárom bajnoki címet szerzett (egyéni: 6; páros: 11; csapat: 8; vegyespáros: 8). Örökös magyar bajnok.

1984-től pályafutását profiként folytatta. 1996-ban az Magyar Asztalitenisz Szövetség alelnöke lett, a kilencvenes években a válogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedett. 

2015 híre: Pro Urbe Budapest díjat („Pro Urbe Budapest” díj adományozható a főváros érdekében végzett kiemelkedő eredményességű, maradandó értékű, megbecsülést kiváltó tevékenységért. Ez a díj a legmagasabb kitüntetés, amelyet a Fővárosi Közgyűlés közösségeknek és magánszemélyeknek is adományozhat )  kapott ………Jónyer István világ- és Európa-bajnok, többszörös magyar bajnok, Prima és Magyar Örökség díjas (Magyar Örökség díj,  azon magyar intézményeknek, csoportoknak adható, akik tevékenységükkel hozzájárultak a magyar kultúra, gazdaság, sport, tudomány, azaz a magyar társadalom erkölcsi, szellemi felemeléséhez. Ezek együttesen alkotják a magyarság "láthatatlan szellemi múzeumát" ) asztaliteniszező.  

Jónyer István a világ legjobb pingpongjátékosa volt, még annak idején 21 pontot kellett nyerni a szettgyőzelemhez.  Szerencsére ez sokszor sikerült neki. Például 1975-ben Calcuttában a horvát Sztipancsics ellen két elvesztett játszma után nyert hármat, és ezzel megint magyar világbajnoka lett ennek a valamikor „magyarként" elkönyvelt sportnak. Sztipancsics pedig teljesen kiborult, Surbek hiába próbált életet verni belé, semmi esélyük sem maradt az egy órával későbbi páros döntőre Gergely Gábor és Jónyer István ellen! A 3-1-es győzelem után Jónyer már háromszoros világbajnok lett, hiszen Klampár Tibor oldalán 1971-ben a japán Nagojában is megnyerte a páros döntőt. Emlékszem rá, mennyire drukkoltunk nekik. Nem volt még tévéközvetítés olyan messziről, és teljesen hihetetlennek tűnt, hogy a kínaiak ellen - ráadásul Ázsiában! - két magyar gyerek (Klampár 18 éves volt, Jónyer 21) nyerhet. Ráadásul Can Ce-tung, a háromszoros világbajnok nem állt ki egy a kínaiaknak nem tetsző ország játékosa ellen, így váratlanul a svéd Stellan Bengtsson lett az egyéni világbajnok. A nagy kínai párosban viszont játszott Jónyerék ellen. Játszott, és csodálkozott. Egyrészt szokatlan volt, ahogy fölálltak az asztalhoz: nem egymás mellé, hanem Klampár előre, Jónyer mögé helyezkedett. Másrészt pörgetéseik nyomán egész másként pattant el a labda az asztalról, mint a bajnok várta. Egy kínai csodálkozott a pingpongasztal mellett! Az úgynevezett kiflipörgetés Jónyer István találmánya volt. Egészen hosszan vezette ki az ütést, miközben az asztalra kanyarította labdát, hogy onnan oldalra pattanjon. Látványos mozdulat volt, és rendkívül eredményes. De mégsem ez volt a legnagyobb győzelem.1979-ben a koreai világbajnokságon Gergely, Klampár és Jónyer kétszer is megmérkőzött a kínaiakkal. A selejtezőcsoportban és a döntőben is főlényesen győzött a magyar hármas. Jónyer és Klampár óriási formában volt, és Gergely is nagyszerűen játszott. De ez sem lett volna elég a nagy győzelemhez, csakhogy a kínaiak egyszerűen megijedtek. Hiába tartott akkor már hosszú ideje a hegemóniájuk, a magyarok játéka láttán elszállt a bátorságuk! Csapat-világbajnokságot nyerni, amikor a kínai válogatott is a mezőnyben van! Nos, ennél nagyobb sikert asztaliteniszben elérni nem lehet.

 

 


 

 

Klampár Tibor

 

                               Klampár Tibor (Budapest, 1953. április 30)

"A fenegyerek" A fiatalabbak talán nem pontosan tudják, hogy ki is Ő, pedig voltak évek amikor az Ő játékát figyelte lélegzet visszafojtva az egész ország élőben és a TV képernyői előtt. Klampár Tibor kétszeres világbajnok asztaliteniszező, edző, örökös magyar bajnok, a magyar asztalitenisz aranykorának élő legendája. 1961-ben nyolcévesen kezdte pályafutását amikor bátyja levitte a Vörös Meteorba (MTK-VM). Az akkori edzőnő azonban ügyetlennek tartotta ezért átment a Postásba ahol négy hónap után egy-egy meccsre már betették. (1963-75-ig a Postás SE versenyzője.). 11 évesen serdülő válogatott volt. Rendkívüli tehetségnek bizonyult és már 13 éves korában, a serdülő Európa-bajnokságon imponáló játékkal első lett. Tehetsége révén hamar jutott mind előbbre és előbbre. 15 évesen, 1968-ban került először a válogatottba és vett részt a Leningrádi Európa-bajnokságon, ahol ifjúsági Európa bajnokságon ezüstérmet szerez, Ugyanebben az évben itthon pedig megnyeri a felnőtt magyar bajnokságot. 1971-ben 18 évesen Nagoja az első, ahol Jónyer Istvánnal megnyeri a világbajnokságot férfi párosban. 1975-ben, 22 évesen a pályája csúcsán a Magyar Asztalitenisz Szövetség hatalmas bakijaként a Kalkutta-i világbajnokságra nem engedték ki mivel eltiltás alatt volt. 1976-1984-ig a Budapesti Spartacus egyesületnél játszik. 1978-ban edzői középfokú oklevelet szerzett. 1979-ben Phenjanban a világbajnokságon csapatban aranyérmet szerez. 1981-ben Xie Saike-t legyőzve Kuala Lumpurban elnyeri a Világ KupátMiskolcon pedig az Európa Top 12-t. Novi Sad-i (Újvidék) világbajnokságon ezüstérem a csapattal. 1988-ban ismét felkészül, hogy az olimpián megméresse magát és 35 évesen hatalmas meglepetést okozva a szöuli olimpián azonban sajnos "csak" negyedik helyet szerez ( "Kétszer is benyújtottuk az igényünket ( mármint az életjáradkra ) ám például maga Schmitt Pál is áthúzta és elutasította. Pedig Szöul után mindkét elődöntőbeli vesztes érmet szerzett, így velem szemben is viseltethettek volna egy kis jóindulattal. Aztán tizenkét évvel később a Bátorfi–Tóth-páros is hasonlóképpen járt: elveszített bronzmeccs, majd elutasított kérelem. Pedig mindannyian megérdemeltük volna… Már csak azért is, mert a mi sportágunkban világbajnokságot nehezebb nyerni, mint olimpiát, ugyanis az előbbin minimum hat kínai is indulhat, míg az utóbbin csak kettő" ). Egy évre rá 1989-ben a dortmundvilágbajnokságon a negyeddöntőben Waldnertől hatalmas csatában kap ki. 1985-1989-ig a Langenlois és Wolkersdorf játékosa volt. Túl a negyvenen még tagja volt az Európa-bajnoki ötödik helyezett csapatnak, az pedig páratlan a világ sportjában.

"Klampárnak olyan a játéka, mint egy sakkozóé - kiismerhetetlen!" - mondta "Surbek", a jugoszlávok Európa-Bajnoka. Valóban villanásnyi idő elég ahhoz, hogy akár tenyeressel, akár fonákkal megüsse a labdát, s páratlan sorozatokra, kontracsatákra is képes. Nem véletlenül tartottak tőle az ázsiaiak is, akikkel már többször eredményesen vette fel a harcot. Magyar bajnoki címet mintegy 11 alkalommal nyert egyéni számban. 250-szeres válogatott játékos, aki az ázsiaiaknak egyik legnagyobb ellenfele volt. Korszerű játékát a sokoldalúság jellemezte, rendkívül erőteljes ütésekkel, pörgetésekkel és igen biztos kontrákkal. Az 1970-80-as évek asztalitenisz-játékának igazi megtestesítője volt.

Jelenleg a budapesti másodosztályban, amatőrök között, a "Shop Sport" sportkörben asztaliteniszezik, emellett Celldömölkön edző ( 2015 irunk ).

Végezetül, hagy idézzek néhány gondolatot Klampár Tibor szavaiból, olyan "Klampiasan", amikor a Magyar Asztalitenisz Szövetség-ben esetlegesen betöltött szerepéről kérdezték:

" Attól, hogy nem lett világbajnok, még lehet valaki jó edző (mármint, Aranyosi Péter). De egy világbajnok tudásából kellene profitálni. Ha ennyire buták, hogy ezt nem látják, akkor csinálják. Meg hát szarból nem lehet várat építeni, nincs zseni a magyar asztaliteniszben. Nálunk ott volt Gergely, Jónyer és én is, zsenik voltunk. Takács és Kreisz már nem volt zseni, csak nagyon jó játékos. Be voltak határolva, úgy mondanám inkább. A zseni improvizál, mindig újat mutat, erre ők már nem voltak képesek, ahogy a maiak sem. Ám míg Takács és Kreisz nagyon jól képzett játékos volt, a maiak az alapokat sem tanulták meg. Ahogy én eltalálom a labdát, úgy nem találja el egyik játékos sem a maiak közül. Marha nagyokat mérnek, erő van, kétszáznegyvennel megy a labdájuk, de technikailag nullák, nem tanultak meg pingpongozni."

2015 híre: Budapestért díjban részesültek, többek között……… Gergely Gábor és Klampár Tibor világ- és Európa-bajnok, többszörös magyar bajnok asztaliteniszezők.

 


 

 

Gergely Gábor

 
 
  Gergely Gábor (Budapest, 1953. június 21. )

 Edzők:Rózsás Péter, Börzsey János, Berczik Zoltán, Nevelőedzők:Balatoni Tibor, id. Juhos József, Volper László, Egyesületek:KSI (1961-1970), BVSC (1970-1984, 1986-1987), Volkersdorf (1985-1986), Ceglédi VSE (1987-1990)

Legnagyobb sikerei:

Világbajnokságok: Kalkutta, 1975 aranyérem páros.  Phenjan, 1979 aranyérem csapat. Újvidék, 1981 ezüstérem csapat.  Tokió, 1983 bronzérem, csapat.

 Európa-bajnokságok: Újvidék, 1974 ezüstérem csapat és egyéni. Duisburg, 1978 aranyérem egyéni, páros és csapat. Bern, 1980 bronzérem páros. Budapest, 1982 aranyérem csapat Budapest, 1982 ezüstérem páros. Budapest, 1982 bronzérem egyéni.

BEK:1973-1974, 1980-1981 3.-ik helyezés. 1979-1980 1. helyezés. 1981-1982, 1984-1985 2.-ik helyezés 

Szuper Liga: 1976-1977, 1979-1980, 1980-1981 1. helyezés. 1977-1978, 1978-1979, 1981-1982 2.-ik helyezés 

Európa Liga: 1971-1972, 1972-1973 3.-ik helyezés, 1973-1974 1.. helyezés, 1974-1975 2.-ik helyezés.

 Vásár Városok Kupája: 1970-1971, 1971-1972 2.-ik helyezés 1972-1973, 1977-1978,

1978-1979, 1982-1983 1. helyezés, 1983-1984 3..ik helyezés

 I. hivatalos Európa-bajnokság: 1970 3.-ik helyezés vegyes páros.

Ötszörös magyar csapat bajnok, ötszörös felnőtt magyar bajnok, egyszeres nemzetközi magyar bajnok, háromszoros walesi bajnok, háromszoros skandináv bajnok, egyszeres francia, egyszeres belga, egyszeres jugoszláv bajnok. Európa Top 12 győztes. Válogatott (1971-84).

Erdélyi származású, áttelepült család gyermekeként a Pongrác-telepen nevelkedett. Gyermekkorában focizott, 9 évesen került a KSI asztalitenisz szakosztályába. Tagja volt a Jónyer - Klampár - Gergely hármasnak, melynek legnagyobb küzdője volt. Párosban Jónyer Istvánnal játszott együtt.

A phenjani világbajnokságon szenzációs bravúrral (5:1 és 5:2) verték meg a legyőzhetetlennek tartott ázsiaiakat, akik maguk is elismerték, hogy akkor ott senkinek nem lett volna esélye a magyar asztaliteniszezőkkel szemben.

Újságíró (1992-), a KSI szakmai igazgatója (2010-).

Díjak, elismerések: Az év asztaliteniszezője (1973, ’74, ’77, ’78). A BVSC örökös bajnoka.

 


 

 

Azért másokról se feledkezzünk meg, mert valamikor olyan nevek fémjelezték a magyar pingpongot, mint Jacobi Roland, Mechlovits Zoltán, Bellák László, Barna Viktor, Mednyánszky Mária, Szabados Miklós, Kelen István (csak névrokon az ötszörös vb-győztes, de jólesik leírni!), Sipos Anna, Sidó Ferenc, Farkas Gizi, Soós Ferenc, Kóczián Éva, Berczik Zoltán, Magos Judit, Lotaller Henriette, Kisházi Beatrix, Szabó Gabriella, Oláh Zsuzsa. És még nemrégiben is Bátorfi Csilla, Wirth Gabriella, Tóth Krisztina. Mind, mind világ- és Európa-bajnokok.

 

 

Gondolom nem untattam a kedves olvasót, e fenti iszonyú mennyiségű eredménylistán, mert az embernek még elolvasni is "fárasztó", hát még ezeket a szép eredményeket  elérni.

 

Szerelem

Egyre nevedet mondogattam

és önző voltam, meglehet,

már nem kivántam együtt élni,

csak együtt halni meg veled.

 

Darvas Szilárd, Ukrajna, 1943

x