Bevezetés

Családunk számára az utazás, különösen külföldre, távoli országokba nagyon kecsegtető lehetőség volt, már abból az egyszerű tényből is kiindulva hogy a szeretett “volt” vállatom, vagyis a MALÉV, révén utazási kedvezményben részesültünk. Igen ez így nagyon jól hangzik, azonban a háttérben voltak ennek e kedvezménynek, "sötét" oldalai is, amelyek miatt nagyon sok munkatársam igénybe se vette e lehetőséget. Mi volt az alapvető probléma? Az alapvető probléma az volt, hogy a MALÉV által a külföldi légitársaságra kiállított jegyünkkel csak akkor utazhattunk, ha az adott járton maradt üres hely, vagyis fizető utas ott nem ült, így üres volt. Vagyis a "check in" pultnál derült ki hogy utazunk vagy mondjuk vissza a szállodába. Ha eleve tele volt járat, akkor a szomorú de büszke "szégyenpadra" kerültünk, és un. "standby" utassá váltunk, vagyis várakozás, a check in pult bezárása előtti 20 percig, Majd izgalmas percek következetek, hogy a mi jegyünket nyomtatja az a nyomorult gép, vagy nem. De ezzel nincs még vége az izgalmaknak, mivel rendszerint rajtunk kívül,  még várakozott mondjuk öt szabadjegyes, na aztán ez fokozta az izgalmakat. Ez a tudat állandó izgalmi helyzetet teremtett az utazásaink során, vagyis mindig ott lebegett a Domoklész kardja, vagyis a látszólag kedvező körülmények között a minden pillanatban bekövetkezhető, állandó veszély, hogy mondjuk például Bagkok-ból a késő esti,  Európába induló járatok, valamelyikére nem férünk fel. Brrrrrrrr, még rá gondolni rossz. De mint minden rosszban van valami jó is, vagyis volt egy jó dolog is, nevezetesen hogy ha a jegyünkre kiállított légitársaság gépén az adott járaton, ha már nem volt  hely, akkor lehetőségünk volt úgymond megkérni más ugyanazon légiszövetségbe tartozó légitársaságot hogy fogadja el jegyünket. Ez a gyakorlatban működött is, persze voltak forró pillanatok, és izgalmas utána járások, még ott a repülőtéren, sőt lappangott a háttérben egy kis meghunyászkodás, alázkodás és nem utolsó sorban szimpátia felénk, mert ez az engedmény nem kötelező érvényű volt a légitársaság számára. Hogy egy példát említsek, a MALÉV  2007-ben csatlakozott az egyik ilyen nagy légiszövetséghez, nevezetesen a ONEWORLD höz, 

(részletes információ : www.wikipedia.org) mely talán a legnagyobb és legsikeresebb szövetség volt, és ezek tagjai a világ bármely "szegletében" elfogadhatták jegyünket, nyilván a fent említett szabad helyek esetében. Végezetül elmondhatjuk hogy hála Isten, egyetlen egy esetben sem maradtunk le semelyik járatról az utazásaink során.

1969 óta minden évben legalább egyszer de volt hogy több alakalommal, közeli vagy távoli célpontra utaztunk, persze egy minimális jegy és reptéri illeték költség fejében, mivel az 1970-es években az úgynevezett reptéri illeték összege is a mai költségekhez képest alacsony volt.

Mi is az, utasok által nem nagyon “kedvelt” költség a,

 Reptéri Illeték:

A repülőtéri illeték olyan díjforma, melyet repülőjegy vásárlásakor számolnak fel. Az illetéket az út folyamán érintett repülőtereken található szolgáltatások fenntartására (például biztonsági szolgálat, repülőgép-karbantartás és -javítás) fizettetik ki, ezen felül üzemanyag-pótdíjat és biztosítási díjat is foglalhat magában. Érintett repülőtér lehet az induló és célállomás, ezenfelül az útközben érintett, illetve átszálló repülőterek. Ezeket a terheket alapvetően az utasnak kell fizetnie. Ezen kívül jegyvásárláskor a kezelési költség is hozzáadódik. Természetesen ez az összeg országonként és repülőterenként változó. Ilyen szempontból „előkelő” helyet foglalnak el a következő repülőterek: London, Frankfurt,Amsterdam, New York-JFK, Tokió és sorolhatnám tucatszámra. Természetesen a szolgáltatási színvonaluk is ezzel arányban van, azért ez nem vitatható.Meg kell említenem még hogy ez az összeg attól is függ hogy átszálló vagy a célállomásnál kiszálló utasról van szó.Aztán van különbség légitársaságonként is, és sajnos itt vannak az  un. fapados légitársaságok, melyek vegyes képet mutatnak.Csalóka az az összeg, amit a fapados légitársaságok a honlapjukon feltüntetnek, mivel ezek a járatok általában a kedvenc városunktól távoli repülőtéren landolnak, mert ott nekik olcsóbb a leszállási és egyéb illeték, de az utasnak  költségbe kerül hogy bejusson a kedvenc városába, nem beszélve még  egyéb költségeket is.Ezek után kérdés hogy megéri e?  

A 70-es években a külföldre utazás nem volt olyan egyszerű, és ezt a mai generációk, hála Isten, fel sem tudják fogni hogy milyen összetett dolog volt. Két alap "kategória" létezett, az  egyik a szocialista tömb országaiba történő utazás, vagyis a keleti blokk, hát erre azt  lehetett mondani hogy viszonylag akadálymentesen működött, a másik a nyugati blokk, az "átkos kapitalista országok" , na ennek a története minden magyar állampolgár számára nehézségekbe ütközött, természetesen voltak kivételek. A családom nem tartozott a kivételek közé, így ha nem szocialista utazási relációban gondolkoztunk, hát bizony  meg kellett küzdeni minden lehetőségért.

Annak idején a MALÉV légitársaság saját utazási irodával rendelkezett, MALÉV Air Tours néven, vagyis önálló osztályként működött a vállalaton belül,  úti céljai főleg azok az európai városok voltak, melyekbe egyébként is repültek gépei, menetrend szerint. Ráadásul a dolgozói kedvezményeket érvényesíteni lehetett az Air Tours utazási ajánlatainál, pontosabban fogalmazva, a repülőjegy árát levonták a teljes utazási költségből. Micsoda "Hawaii" volt a MALÉV-nél, , most gondolja valaki, már ami az utazási lehetőséget illeti. Az kétségtelen hogy ez nagy lehetőség is volt, már azok számára akik egyébként szerettek utazni és Mi ezek közé tartoztunk. A dolgozói állomány nagy része azonban soha nem vette igénybe ezen kedvezményt, aminek biztosan különféle okai voltak. Az okok között nagyon sok esetben szerepelt a politikai ok, vagyis egyszerűen, nem engedte az állambácsi hogy "kapitalistákhoz"  utazzunk. Az állambácsi úgy gondolta, utazzatok Prágába, Berlinbe, mármint az egyik oldalára Berlinnek, gondolom mindenki tudja hogy, melyik oldalára, tehát széles volt az utazási paletta, csak egy bökkenője volt a palettának hogy ezek az utazási célpontok mind a keleti blokkhoz tartoztak. Gyönyörűek ezek a városok és országok, senki nem vitatja, de azért ötödszerre Prágába utazni az egy kicsit "necces", na módosítok, már az "U Fleku" sörért csak megéri. Talán nem is jó  példát hoztam fel, mert Prága igazán gyönyörű város, tele látnivalóival, oda bármennyiszer érdemes utazni.

A bevezetőben már említett lehetőség, vagyis, hogy kedvezményesen utazhatott a családunk nem csak az úgynevezett keleti „blokk” országaiba, hanem tervezhettünk távolabbi célállomásokat is, arra ösztökélte a családomat, hogy bátran „induljunk neki” a világnak, csak azokban az időkben nem volt elég a MALÉV adta lehetőség, a politika keményen közbeszólt. De mi is volt más akkor, amit a mai fiatal generáció el sem tud képzelni,  számára az akkori akadályok ma már,  nevetségesen hangzanak. Nézzük egy kicsit a politikát azokban a 70-80-as években, az utazás szemszögéből, de egy kicsit elemezzük a társadalmi helyzetet is.

A II. világháború után nagyon rövid időszak alatt, ismét óriási lépésekben fejlődött az emberiség. A vasút virágkora (1830-1930) lejárt, a közlekedésben a személygépkocsik átvették a vezető szerepet. A vízi közlekedést a légi közlekedés szorította háttérbe, amikor megjelentek az első Boeing repülőgépek. 1970-től a turizmus egy új formája jelent meg. A repülőgépek lehetővé tették a gyors és viszonylag biztonságos közlekedést egyik földrészről a másikra. Az akkori nyugati világban pezsgő légi túrizmus létezett, mi innen keletről csak irigykedve gondoltunk arra, hogy de jó is lenne elutazni, mondjuk egy mexikói nyaralásra ( példámmal egy kicsit messzire „lőttem”, tudom, mert ez a mai átlag ember számára ma is csak álom a jelenlegi Magyarországon, de ismétlem, hogy Én a MALÉV adta lehetőségeink tükrében vizsgálom a témát, és most 2015-öt írunk ).

A világháború után a szocialista országok a világtól elzártan léteztek. A politikai diplomáciát kivéve még a „blokkon” belül sem utazhattak szabadon az emberek.

A szabadidő turizmus egyetlen formája az országokon belül szervezett üdültetés volt, amelyeket a szakszervezeti és intézményi üdülőkben jelentős állami támogatással bonyolítottak le (SZOT üdülők kora).

Az 1956-os magyar forradalom után enyhülési folyamatok indultak el. Engedélyezték a rokonlátogatásokat, majd a csoportos turistautazásokat is. Magyarország és Csehszlovákia 1963-ban vízummentességi egyezményt kötöttek. Ez tette lehetővé, hogy a turisták egyénileg is utazhassanak, de a szervezett utazás továbbra is preferált forma maradt, melyeket kétoldalú államközi megállapodások szabályozták, szervezését állami utazási irodák végezték.

Az ENSZ 1963. évi nemzetközi utazásokról szóló római konferenciájának ajánlásai alapján a keleti és nyugati országok közötti turizmus fejlődésnek indult, ami inkább a nyugati vendégek szervezett csoportos utazásait jelentette, hiszen az akkori KGST országok polgárainak vízum kellett ( igen ám csak nem mindenki számára ) na és az anyagi fedezet ( a valuta ) , ami az akkori jövedelmi viszonyok között sokak számára elérhetetlen volt.

A térség szocialista országai kettős árrendszert vezetettek be, melyek lehetővé tették, hogy a vendéglátó ipari egységekben a belföldi vendégek alacsonyabb árakon jussanak a szolgáltatásokhoz, mint a „keményvalutával” rendelkező külföldieknek. A KGST országok belföldi turizmusára mindvégig a szervezett szociálturizmus volt a jellemző, míg a nyugatról érkezőknél a szervezett beutaztatás részesítették előnyben. A turizmus fejlesztésében Jugoszlávián kívül Magyarország ért el figyelemre méltó eredményeket. 1979-ben fogadták el az új turizmuspolitikát, mely jelentősen liberalizálta a nyugati országokkal folytatott turizmust és a belföldi magánszektor részvételét a fejlesztésben („zimmer frei” korszak).

Az évtized második felében már láthatóak voltak a jelei, hogy a Kádár-rendszer gazdasága bajban van, a nyugati államoktól felvett adóságunk visszafizetésének lehetőségét a gazdaság nem képes megteremteni. Az országnak valutára volt szüksége. A lakosság feketén tartott valutáját az állam engedte legalizálni és könnyítettek a kiutazási feltételeken. Az a nevetséges néhány dollár, amit az állam a lakosság számára engedélyezett azonban arra nem volt elég, hogy egy átlagos nyaralást megszervezzenek, arra viszont igen, hogy utazási igényeket és interperszonális motivációt keltsenek. Azokban az időkben kivételes dolognak számított, ha valakinek BC számlája volt (IBUSZ-nál vezetett számla, amin a magánszemélyek legális valutáját vezették). Érezhető volt a hazai lakosság igénye az utazásra és kíváncsisága a nyugati áruk és a tőlünk szokatlan fogyasztói társadalom, mint életforma iránt.

A szocialista országokban szokatlanul nagy utazási szabadság is hozzájárult ahhoz, hogy a polgárok örüljenek a rendszer kínálta előnyöknek, s ne adjanak hangot elégedetlenségüknek. A szocialista tömb országaiba (kivéve a Szovjetuniót és Jugoszláviát) piros útlevéllel vízum nélkül lehetett utazni. A nyugati országokba háromévenként - minimális valutakeret felhasználásával - kék útlevéllel mehettek azok, akiket a rendszer arra alkalmasnak tartott.

A magyar polgár mégis úgy érezte, hogy van miért gürcölnie, mert - bár nagy áldozatok árán - de a "gulyáskommunizmusban" (Hruscsov szóalkotása) előrébb juthat. A többi szocialista országhoz képest egy élhetőbb országot látott maga körül. Ezek a lehetőségek és az adományozott "kis szabadságok" a politikától a magánszféra felé fordították az embereket. Az "kádári" állampolgár a személyes túlélésre rendezkedett be.

Tehát összességében a  turizmus Magyarországon a 70-es évek közepétől a 80–as évek elejétől indult dinamikus fejlődésnek. Ezt kihasználva lehetőség szerint külföldre utazott a magyar állampolgár, az itthoni lehetőségek helyett, mert roppant nagy „éhség vágy” volt az emberekben, hogy utazzanak. Mivel az akkori rendszer ennek határokat szabott, nyugati országokba csak három évente, majd később évente egyszer utazhattak az emberek.

Érdekes példaként említeném családom egyik esetét, amikor egy svédországi családi rokonlátagatást tervezteünk, ahová a "hatalom" nem adta meg a vízumot a gyermekünk számára, csak nekünk felnötteknek, az akkori "sláger" cselekvés miatt, ez pedig a disszidálás indoka volt.  

Később hazánk vízummentességi egyezményeket kötött előbb Ausztriával, az NSZK- val, majd további nyugati országokkal is.

A fentiek szemszögében, igen komoly akadályok közepette, a 70-es évek elején elkezdtük utazásainkat szervezni.

Visszatérve az utazási lehetőségekhez, családunk elhatározta hogy elutazik (1977-t írunk) a világ  talán egyik legérdekesebb országába, Egyiptomba. Persze kinek melyik ország a legérdekesebb, ezen lehet vitázni, de Mi úgy ítéltük meg, hogy a távolabbi célpontba történő utazásainkat az ókori civilizáció monumentális építményeinek a megtekintésével kell kezdeni, valamint az is közrejátszott a választásban hogy az  Air Tours nagyon kedvező ár ajánlatot adott. Minden adott volt, csak egy nem, az pedig a politika volt, mert a lányunkat, aki akkor 10 éves volt, nem engedte az állambácsi Egyiptomba, mert egyszerűen nem adott útlevelet számára, ma már ez nevetséges, de akkor ezek kőbevésett döntések voltak, talán azt gondolták hogy disszidálunk és munkavállalási engedélyt kérünk, a szunnita muszlimoktól, mondjuk mint "tevehajcsár". Bizony kőkemény idők voltak ezek, de végül lányunk nélkül elutaztunk életünk első nagy útjára, Egyiptomba.